Enter Sandman

A tanulmány azt vizsgálja, hogyan lehet a mai ifjúság mediális eszközeivel, nekik szóló formanyelvet megújítva megszólaltatni múlt kiemelkedő értékeit. Neil Gaiman Sandman-sorozata (1989-1996) az első olyan képregény volt, amely World Fantasy-díjat kapott; persze itt sem díj fontos, önmagában, hanem az, amit jelent. Olyan világirodalmi műveket helyezett új kontextusba, és juttatott el olvasókhoz, mint Shakespeare Szentivánéji álom, vagy Vihar című drámája, sőt, Dante Isteni színjátéka Milton Elveszett Paradicsoma is nagy hatást gyakorolt rá. képes arra, hogy fiatalok által ismert szeretett Marvel-univerzumhoz illessze főhőse, Morpheus (az Álom istenséghez hasonló, de emberi külsejű megtestesítője) történetét, aki különböző világokon halad keresztül, s időnként klasszikus irodalmi alakokkal (mint maga Shakespeare, Lucifer művéből), pedig Marvel-szuperhősökkel találkozik. Mindezt úgy, történet saját belső logikája nem szenved csorbát; dolgozat magyarul többször megjelent Sandman mediális, illetve narratív elemzésére törekszik. Sokat tanulhatunk angolszász ismeretterjesztő hagyományból, hiszen adósak vagyunk még merészebb átiratokkal, adaptációkkal, különösen ami képregényeket illeti. Szerencsére idehaza van képregény-kultusz, lehetősége tehát megvan annak, ez műfaj ezen téren továbbfejlődjön: igényes formai kialakítású darabok mellett ne csak exportált legyen csúcsminőség. Az lenne igazán jó, ha túllépnénk egyszerű képregény-átiratokon, egy irodalomelméletileg megalapozott, súlyos tartalmakat hordozó koncepcióba ágyazva, modern formanyelv tökéletes ismeretében tudnánk hasonló kvalitású alkotásokat létrehozni. természetesen kitér arra kérdésre is, milyen eszközöket használunk idehaza, alkalmazzák képregény-műfajt alkotások népszerűsítésére.